Mennyi időt szánunk magunkra?

Szánunk időt magunkra? Elég ez nekünk? Felgyorsult az életünk. Zúdul ránk az információ, versenyt futunk az idővel. Vajon befolyásolja ez a tempó a családi-baráti kapcsolatainkat? Mivel töltjük és hogyan a szabadidőt? Eretnek dolog ÉN időt szakítani magunknak? Mennyire vagyunk tudatosak? Lehet tervezni a magunkra szánt időt? Érdekel az „ itt és most” vagy csak végig rohanunk az életünkön, mint egy gyors vonat?

Napjainkban mindenki rohan. Tele vagyunk elvégzendő feladatokkal, határidőkkel, kötelezettségekkel. Mindennek szeretnénk eleget tenni, nem lemaradni soha semmilyen számunkra fontos információról vagy eseményről. Versenyt futunk az idővel…..

Persze tudomásul kell vennünk, hogy felgyorsult az életünk. Zúdul ránk az információ, ha alszunk vagy pihenünk, a világ akkor sem áll meg, csak esetleg mi maradunk le egy fontos hírről.

Hogyan befolyásolja ez a felfokozott tempó a családi-baráti kapcsolatainkat? Lehet vagy kell-e egyáltalán óvnunk, védenünk a privát területünket?  Sokszor hamis tükröt tart elénk a világ. Azt sugallja, erősíti bennünk, hogy akkor vagyunk fontosak, akkor számítunk igazán, ha mindig, mindenről tudunk, elérhetők vagyunk.

Nagyon sokszor a szabadidős programjainkban is lógunk a neten, az okos telefonokkal mindenről értesülünk, sőt a fél világgal meg is osztjuk, hogy éppen mit csinálunk, vagy hol vagyunk. Közös családi vagy baráti összejöveteleken szinte alig figyelünk egymásra, a minőségi együttlét fogalmát pedig talán nem is ismerjük.  Pedig ezek által tudnánk feltöltődni, igazán a jelenben, az „itt és most”-ban élni.

Természetesen korosztálytól is függ ez a határtalan aktivitásunk és rohanásunk az események után. Ezt még fiatal korban meg is értem, elfogadom, hiszen az önismeretük még csak alakulóban van, nem igazán vannak tisztában az értékeikkel, hibáikkal, és a külvilágtól várják a folyamatos megerősítést, visszajelzést. Ha a„jó fejség” kritériuma az, hogy folyamatosan tudassuk tartózkodási helyünket, gondolatinkat, érzéseinket, akkor a fiatalok nagy része – tisztelet a kivételnek – ennek az elvárásnak akar megfelelni, hiszen fontos neki  a csoporthoz tartozás érzése.

Engem inkább az gondolkoztat el, ha azt látom, hogy családok úgy élik az életüket, hogy ebből a mókus kerékből nem szállnak ki, teljesítendő feladatnak fogják fel az elvégzendő dolgokat, az együtt léteket, a közös eseményeket. Mindenki túlhajszolt, nincs ideje egy kicsi sem arra, hogy rácsodálkozzon dolgokra vagy egy kicsit magában legyen. Akár a gondolatival, akár az érzéseivel. A nők nagy része sajnálja magától az időt, mintha ez egyáltalán nem számítana, ez eretnek dolog, aminek még a gondolatát is jó mélyen el kell nyomni magunkban. Hiszen milyen anya, feleség, barátnő vagyok, aki igényli azt, hogy rendszeresen szakítson magának ÉN időt, amikor azzal foglalkozik, amire igazából vágyik.  Nem nagy dolgokra gondolok, de egy fél-egy órás feltöltődés csodákat tesz. Ez bármi lehet, amire tényleg szívből vágyunk. Ám akkor ott, csak azzal illetve magunkkal foglalkozunk. Barátnőzünk, könyvet olvasunk, sportolunk, megnézünk egy filmet, elmegyünk sétálni, alkotunk a konyhában, a lényeg, hogy ez nem kötelező, hanem szabadon választott elfoglaltság.

Hetente, amikor megtervezem a heti kötelezettségeimet, rögzítem azokat a feladatokat, amiket muszáj megcsinálni, elvégezni. Ám maradnak lyukak, amiket jól ki lehet használni. Ezt ÉN időnek hívom, és ugyanúgy rögzítem a naptáramban, mint a kötelező programokat. Ilyenkor megyek el szépítkezni, vásárolni, sportolni vagy moziba, színházba. Megtanultam már ezeket az időket is tiszteletben tartani, és ha egy mód van rá, erre az időre nem tervezek be kötelező programot. Persze nem arra gondolok, hogy minden nap órákat töltsünk  kedvteléseinkkel, de arra igen, hogy szakítsunk legalább minden nap egy kis időt magunkra. Az a tapasztalatom, hogy megéri ez a feltöltődés. Én a Duracell nyuszihoz szoktam hasonlítani ezt a helyzetet. Sokszor egy fél óra is elég, hogy lekapcsoljam magam a világ száguldó információ vonatáról, és csak magammal foglalkozzak. Sokáig azt gondoltam, hogy ez önzés. Aztán ahogy megtapasztaltam ennek a pozitív hatását a családi-baráti kapcsolataimra, megértettem, hogy ezzel tartozom magamnak, és a környezetemnek. Mindenki profitál ebből az ÉN időből.